Tanulmányok

2011.03.21

A hamis történelmi toposzok ellen…
Quasi az liberális áfium ellen való orvosság

Dózsa György, Bethlen Gábor, Thököly Imre, Kossuth Lajos… hogy csak néhány közkedvelt és ismert nevet említsek ezer éves (keresztény) magyar történelmünk második feléből, bár ha szigorúan venném a keresztény szó értelmét, vagy ha kizárólag az igaz katolikus hit alapján közelíteném meg az imént említetteket, akkor bele sem férnének ezekbe a kritériumokba.  Széltében-hosszában végigjárva pestisben szenvedő Hazánk (egy bizonyos rágcsálótól származó betegség asszocatíve a világtörténelem egy bizonyos kártevő és élősködő fajtájára…) kilencven esztendeje csonka részeit, ezekbe a nevekbe botlunk (a gúnyhatáron túl többek közt a magyargyilkos Avram Iancu, vagy Josip Broz Tito dívik). Főként Dózsa és Kossuth renoméja nőtt meg az „átkos” évek alatt, és a gengszterváltás mit sem módosított ezeken stílszerűen…

         A szomorú tény, hogy ezek nem csak utcanevek, hanem a magyar honpolgárok tisztes részének fejében vagy lelkében élő hamis toposzok, mint a „magyar nemzet nagyjai”. Még elkeserítőbb hogy nem csak Rákosi, Kádár munkás-paraszt kommunizmusa, de előtte a Horthy korszak „liberál-konzervativizmusa” és napjainkban is az úgynevezett „konzervatív jobboldal” is magukénak érzi őket és a „magyar hős” példáját látja ezekben az árulókban, felforgatókban és lázadókban. Olyan valóban önfeláldozó, hűséges, keresztény hitet őszintén megélő nagyszerű magyarokat alig vagy egyáltalán nem ismer, mint gróf Pálffy Miklós, gróf Koháry István, gróf Batthyány Ádám, illetve gróf Pálffy János, akik nemcsak a királyhoz lojális arisztokraták, hanem tisztaszívű magyar főrendek, kiváló katonák és hadvezérek, történelemformáló személyek voltak.

            Talán közülük is kiemelkedik herceg Esterházy Pál, a Német Nemzet Szent Római Birodalmának hercege, a Magyar Királyság grófja, és leggazdagabb, legbefolyásosabb főura. Ő hatalmát, befolyását példaértékűen mindig Isten akaratát keresve és követve, a király és  Magyarország érdekeit szem előtt tartva, keresztény önzetlenséggel használta, vetette latba. Miután az 1652-es vezekényi csatában bátyja László, három másik Esterházyval együtt hősi halált halt a pogány törökök elleni küzdelemben, a grazi majd nagyszombati jezsuita gondozásban levő intézetekben tanuló Pált nagykorosították, Sopron vármegye örökös főispánja lett. Udvari, királyi tanácsos, és 1681-es nádorrá választásáig a főudvarmesteri tisztet is viselte. Tevékenyen kivette részét a törökök elleni küzdelemben: Pápa várának kapitánya lett, részt vett Zrínyi téli hadjáratában, a szentgotthárdi csatában, 1668-ban kinevezték bányavidéki és dunáninneni főkapitánnyá. Harcolt Bécs 1683-as felszabadításánál és az azt követő felszabadító háborúkban Buda első ostrománál, a véres 1691-es szalánkeméni, majd az 1697-es zentai ütközetben is. A Rákóczi-felkelés alatt végig hű maradt I. Lipóthoz, majd I. Józsefhez. Ezekben a háborúkban saját költségén szervezett és felszerelt hadak élén vett részt.

            Mindemellett volt ideje a művészetekre is: felépíttette a kismartoni kastélyt, a  magyar kora barokk legkiemelkedőbb építészeti alkotását, zenét szerzett, egyházi darabokat, kantátákat írt, amelyek Harmonia caelestis címmel a magyar barokk zene ékes példái. Imádságokat, teológiai elmélkedéseket vetett papírra. Az előbbiek mellett élő katolikus hitének bizonyítéka, hogy mint kegyúr, több templomot, rendházat emeltetett szintén saját költségén.

Neki köszönhető, hogy az 1687-es pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek lemondtak az Aranybulla ellenállási záradékáról és a szabad királyválasztás jogáról. Innen datáljuk (de iure, hiszen de facto Mohács óta így volt) a Habsburgok örökös királyságát.

Herceg Esterházy Pál minden igaz szívű, őszinte hitű magyar ember példaképe kellene, hogy legyen. Remélem, megérem még azt, hogy a Koháry István utcáról elfordulva az Esterházy Pál sétányra, üdvözlöm a szembe jövő fiatal párokat, csendőröket, kadétokat, szerzeteseket egy vasárnap délután hagyományos rítusú szentmisére menet valahol a Királyi Magyarországon…

Degrelle-Torquemada

2011.03.08
 

Kereszténység és háború, harcos kereszténység-II.rész 

 

A keresztes háborúkat Luther fellépésétől kezdve napjainkig az Egyház legnagyobb szégyenfoltjaként emlegetik fel újra és újra, melyek során ugyan valóban felütötte a fejét a legalantasabb ösztönök által felkorbácsolt szerzés- és hódításvágy, de nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy mindenekelőtt a legnemesebb és legönzetlenebb áldozathozatal inspirálta e mozgalmat![1] A XI. század végén meginduló keresztes hadjárat (1096-1099) látványos, páratlan sikerrel ért véget, de hamar bebizonyosodott, hogy a megszerzett területek visszafoglalásánál nehezebb feladat azok megtartása. [2] A XII. században kristályosodott ki az igény az egyházi lovagrendek[3] alapítására, melyek a Szentföldet képesek fegyverrel megoltalmazni, felvenni a harcot a teljesen más taktikával operáló muszlim seregekkel.[4] A lovagrendek egyesítették a spirituális és a világi hadviselést, mely által olyan feladatokat is képesek voltak végrehajtani, melyekre világi lovagok nem vállalkoztak volna. A lovagrendek feladatát Clairvaux-i Szent Bernát határozta meg De Laude Novae Militiae (Az új lovagság dicsérete) című művében.[5] Az új lovagság dicsérete szerint Krisztus lovagjai sokban különböznek világi társaiktól. Az „ideális lovag” – Szent Bernát szerint – nem lehet más, mint szerzetes, „miles Christi”, azaz Krisztus katonája, aki mindössze abban különbözik a többi szerzetestől, hogy a hármas (engedelmességi-, tisztasági-, szegénységi-) fogadalom mellett fegyverforgatásra is kötelezi magát, tehát Bernát lovagjai kétszeresen is Krisztus katonái.[6] Krisztus katonái a Krisztussal való közösségért éltek és haltak,  legnagyobb nyereségük a halál, azaz a Krisztussal való közösség, az üdvösség lehetett. Elérkeztünk gondolatmenetünk – talán – legfontosabb momentumához, ahol a kereszténység és a háború tökéletes összhangba kerül, s ez az a lelkiség melyet minden történésznek, de laikus érdeklődőnek is szem előtt kell tartania, amikor a kereszténység történetéről nyilvánít elhamarkodott kritikát. Beláthatjuk, hogy a Krisztusért való harc nem más, mint egy lelkiség, nem jobb, de nem is rosszabb, mint az életszentségre törekvés más formái! Isten dicsőségéért tehát fegyverrel is lehet küzdeni, de ennek megvannak a szigorú szabályai. Ha visszatérünk a De Laude Novae Militiae gondolatmenetéhez, megtudjuk, hogy a pogányok megtérítésének módja nem lehet azok lemészárlása, mely önmagában nem is hirdetné Isten dicsőségét, hiszen szöges ellentétben áll Krisztus tanításával, de itt nem is azok megtérítéséről esik szó, hanem a már megtértek védelmezéséről.[7] Clairvaux-i Szent Bernát leszögezi, hogy amennyiben van más mód a keresztények megóvására a pogányok támadásaitól, akkor válasszák azt, de ha nincs, akkor „helyesebb, hogy megölessenek, mintsem nyugodtan hagyjuk a vétkezők pálcáját az igazak részén: hogy esetleg rosszra nyújtsák ki kezeiket az igazak.”[8] A keresztény lovagság feladata tehát a keresztények és a kereszténység szent helyeinek, elsősorban Jeruzsálemnek a védelmezése. Szent Bernát roppant szigorú elvárásokat támaszt Krisztus lovagjaival szemben: többek között megtiltja a kor divatos öltözeteinek viselését, fegyvereik díszítését, s a szerzetesi fogadalmak betartására inspirálja őket, mely valószínűleg nagyban hozzájárult a Templomos Lovagrend első regulájának létrejöttéhez. Ezzel megszületett a keresztény harcos eszményképe, mely legkülönbözőbb megnyilvánulásaiban tűnt fel újra és újra a történelem során.[9]

Összegezve gondolatmenetünket, beláthatjuk, hogy az Egyház háborúval kapcsolatos álláspontja krisztusi-augustinusi alapokon nyugszik, s mindig előtérbe helyezte és helyezi a lélek üdvét a test épségével szemben (természetesen, mivel az ember a lélek és a test egysége, ezért ez utóbbi elhanyagolása is vétek!). A „miles Christi” életeszménye elválaszthatatlan volt (és ma is az!) Jézus Krisztus mindenek fölé helyezésétől, s mentes kellett (s kell), hogy legyen a hübrisz mindennemű megnyilvánulásától, a világias céloktól, és az ezekből fakadó visszaélésektől. Felmerülhet bennünk a kérdés: ma, amikor a kereszténységet kultúrává és erkölccsé próbálják degradálni, hol van létjogosultsága a „miles Christi” eszményének még a hithű katolikusok éltében is? Erre a választ a mártírok, de Krisztus lovagjainak, sőt korunk szentjeinek cselekedeteiben, életében és önfeláldozásában találjuk meg. Ez nem kevesebb, mint életünk lehető legszorosabbra fűzése Jézus Krisztus megváltó szentségével, amelyre minden hithű katolikusnak kötelessége törekedni. Napjainkban különösen nehéz megélni, megérteni Krisztus katonáját. Egyfelől, mert világunk túlzott utat engedett a racionalizmusnak, gátolva ezzel az ember transzcendens iránti törekvését, másrészt a pietizmus – mely bizonyos mértékben elengedhetetlen a tárgyalt lelkiség megéléséhez – olykor szintén tévútra lép, s gyakran kiegészül a bevezetőben tárgyalt rosszul értelmezett pacifizmussal.[10] Kevesen vannak tudatában továbbá, hogy a Gaudium et spes (1965) című konstitúció is hosszasan fejtegeti a háború problémáját, mely enciklika ugyan minden eszközzel a békét szorgalmazza, de nem tiltja meg a fegyverek alkalmazását, amennyiben a háború az igazságot és a békét védelmezi. Emellett természetesen háborúellenes hangvételű, de korunk haditechnikájának függvényében, ebben nincs semmi meglepő.[11] Végezetül nem szabad elfelejtkeznünk arról, amit a harcos keresztények, és a keresztény harcosok tanítottak nekünk kétezer éven át: Jézus Krisztusért, igazságának terjesztéséért, hitünk védelméért minden lehetségest meg kell tennünk.

der schwarze Ritter

________________________________

[1] Bozsóky Pál Gerő: Keresztes hadjáratok Szeged, 1996. 8.

[2] Zöllner, Walter: A keresztes háborúk története, 1980. 54.

[3] Zombori István: Lovagok és lovagrendek Budapest, 1988. Továbbiakban: ZOMBORI 1998. 51-52.;

Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége Budapest, 1998. 722-723.;

Puskely Mária: A keresztény szerzetesség történeti fogalomtára Pécs, 2006. 448-449.

[4] Urban, William: A teuton lovagok: A lovagrend hadtörténete Debrecen, 2004. Továbbiakban: URBAN 2004. 16.

[5] Tessore, Dag: A háború misztikája Budapest, 2004. Továbbiakban: TESSORE 2004. 63-64.; URBAN 2004. 18-20.

[6] Clairvaux-i Szent Bernát: A templom lovagjainak ajánlott könyv, Az új lovagság dicséretéről IN: Az első és a második keresztes hadjárat forrásai. Szerk.: Sarbak Gábor, Budapest 1999. Továbbiakban: SZENT BERNÁT 1999. 167-168.

[7] SZENT BERNÁT 1999. 172-175.

[8] Szent Bernát a 124. zsoltárt idézi (Zsolt 124,3). SZENT BERNÁT 1999. 175.

[9] Stossek Balázs: A templomos lovagrend vázlatos története  IN: A TEMPLOMOS LOVAGREND REGULÁJA Szerk.: Pánczél Hegedűs János, Budapest 2002. Ld. A továbbiakban REGULA 2002. 7-30.;

Stossek Balázs: „Ha aludni akarsz, felverünk álmosból.” A templomos regula fejlődése, az avatási szertartás és a mindennapi élet a renden belül IN MILES CHRISTI VIII. évf. 2006./1.66-81.;

REGULA 2002. 52-58. vö.: SZENT BERNÁT 1999. 177-181.

[10] Pánczél Hegedűs János: Szent élet, szent háború, szent halál. Korszerűtlen reflexió a miles Christi vallásos életeszményéről IN: REGULA 2002. 203. 211.

[11] TESSORE 2004. 90-98.

2011.01.29 

 

Kereszténység és háború, harcos kereszténység - I. rész

 

Bevezetés

A keresztény világban a kezdetektől napjainkig problémát jelent, hogy van e létjogosultsága a háborúnak, akár honvédő akár támadó legyen az. Szabad e fegyvert ragadni országa védelmére az állam polgárának? A kereszténység a szeretet, a béke vallása – halljuk ma oly gyakran, bár ez a megállapítás csak morális szempontból állja meg a helyét –, a háború pedig emberöléssel és óriási pusztítással jár, tehát megállapíthatnánk, hogy a keresztény mentalitás és a háború nem összeegyeztethető. A kereszténység történetének kétezer esztendeje azonban teli van háborúskodással, melyet keresztények vívtak nem keresztények ellen, vagy éppen keresztények ellen. Gondoljunk a népvándorlás korának harcaira, Nagy Károly térítő háborúira, a keresztes hadjáratokra, az oszmán térhódítás megfékezésére, a vallásháborúkra, főként a harmincéves háborúra, és a kérdésre már nem is adhatunk egyértelmű választ. Betudhatjuk a háború, mint minden rossz okaként az ember esendőségét és bűnre való hajlamát, ezzel azonban jelentősen leegyszerűsítjük a kérdést, melyre árnyaltabb válasz is adható. A történelem, mely az ember története – a végső eredőktől eltekintve – nem „fekete-fehér”, tehát nem tehetjük meg – különösen napjainkban nem –, hogy ne adjunk megfontolt, körültekintő, minden problémakört érintő választ. Ma két gyakori hozzáállással találkozhat az olvasó, amikor a téma iránt kezd érdeklődni. Az első a marxista történetírás terméke, miszerint az Egyház politikai hatalmának gyarapítására „ideológiának” használta a hitet és a vallást, s ezáltal emberek tömegeit vetette saját irányítása alá. A másik nézet egy keresztény körökben elterjedt megközelítés, a felvilágosodás korának ideológiájában gyökerezik, mely azt állítja, hogy a felvilágosodás előtti korban az Egyház épp olyan „barbár” volt, mint a kor embere, és bűnös cselekedetiért.¹ Ma e „felvilágosult korban” az Egyház szüntelen bocsánatkéréssel tartozik esdekelni a világ előtt, amelyet megsértett, s mindez kiegészül egy felfokozott pacifizmussal,² mely esetenként még a szóbeli vitát, a hitvédelmet is elveti a „szeretet” nevében. Röviden összefoglalva, mindkét álláspont egyoldalú, pontatlan és téves! Mindkét esetben be kell látnunk, hogy nem szabad korunk szemüvegével tekintenünk a múltra, különben teljesen történetietlen megállapításokat fogunk tenni, melyek távol állnak a keresett igazságtól. Nem tekinthetünk el attól a ténytől sem, hogy a középkor embere éppoly bűnös volt, mint a XIX. századé, s a felvilágosodás „békéjével” a háborúk nem szűntek meg, sőt még brutálisabbá, kegyetlenebbé váltak.³ Munkám során e kérdéskört veszem górcső alá, tehát a kereszténység és a háború viszonyát vizsgálom Jézus Krisztus tanításának, az egyházatyák elmélkedéseinek, valamint a „gyakorlat” tükrében.

Jézus Krisztus és az egyházatyák 

Ahhoz, hogy megértsük a keresztény gondolkodásnak e szeletét, vissza kell térnünk az alapokhoz, amit Jézus Krisztus fektetett le, s az egyházatyák értelmeztek. Függetlenül attól, hogy radikális pacifista lett volna vagy sem, bizonyos, hogy Jézust, nem képviselte az erőszakos megoldást a kérdésekre: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! ... Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!^"4 Az Ószövetség harciasságával szemben Jézus a nem kíván az erő eszközével élni. Amikor elfogják, külön tiltja tanítványainak a fegyveres ellenállást: „Amikor a tanítványok látták, hogy mi készül, megkérdezték: "Uram, kardot rántsunk ellenük?"Egyikük mindjárt le is sújtott a főpap szolgájára, s levágta a jobb fülét. De Jézus így szólt: "Hagyjátok, elég!" Aztán megérintette a szolga fülét és meggyógyította."⁵  Valamint megjegyezte: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el.^"6  Keresztre feszítésekor, pedig így könyörgött a mennyei Atyához: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” Krisztus mindössze egyszer alkalmaz nyílt erőszakot, amikor a templomból kiűzi a kereskedőket és a pénzváltókat egy kötelekből font ostorral (!)⁷ . Szent Lukács az utolsó vacsora leírásakor megörökít egy jelenetet evangéliumában, amikor Krisztus – egy értelmezés szerint – az önvédelemre buzdít: „"Most azonban - folytatta -, akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyáját is. … Akinek pedig nincsen, adja el a ruháját, és vegyen rajta kardot."Uram - mondták -, nézd, van itt két kard!" Erre csak annyit mondott: "Elég."”⁸ Krisztus – amint arra hivatkozik – nem eltörölni jött a Törvényt⁹, hanem beteljesíteni, ahhoz tehát, hogy Jézus tanítását megérthessük, szükséges néhány gondolatot szentelnünk az Ószövetség tanulmányozásának.¹⁰ A történelem egyik „legharciasabb” könyveinek gyűjteménye az Ószövetség, átitatott a „szent háború” tudatától, s e tekintetben még a Koránt is felülmúlja. Istent a „Seregek Uraként”, a háborút pedig „Isten háborújaként” emlegeti.¹¹ A háborúk oka Isten szava, melyet Ábrahámhoz intéz, miszerint Isten a zsidó népnek adja Kánaán földjét.¹² A „Jó” és „Rossz”, Isten népe és a „pogányok” harca hatja át az Ószövetség háborúit, az ellenség ideiglenes győzelme is Isten akarata, ami pedagógiai célzattal bír a zsidók számára. A földi háborúk értelmezhetőek annak a folyamatos természetfeletti küzdelemnek a kivetüléseként, melyet Isten ellen vív a gonosz lélek, de a végső győztes csak a Jó, azaz Isten lehet. Ezt a harcias nyelvezetet átveszi az Újszövetség is (főleg Szent Pál apostol), de ott kimondottan csak a belső küzdelemről, a Kísértő legyőzéséről van szó. „Krisztus katonája” az, aki hisz, vállalja az élet nehézségeit, felveszik keresztjét, és Jézus tanítása szerint él.¹³ E belső küzdelem mellé kapcsolódik a végső küzdelem, melyről a Jelenések könyvéből szerezhetünk tudomást. Összességében azonban be kell látnunk, hogy az Újszövetség elítéli a (klasszikus értelemben vett) háborút, az egyetlen szövegrész, amely a rossz eltörlésének akár erőszakos eltörlése mellett szólhat Pál apostol rómaiakhoz írt levelében található: „Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte. … A felsőbbség nem arra való, hogy a jótettől ijesszen el, hanem a rossztól. Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod? Tedd a jót és megdicsér: Mert az Isten eszköze a javadra. De ha gonoszságot művelsz, rettegj, mert nem hiába viseli a kardot. Isten eszköze, hogy a gonosztevőt megbüntesse.”¹⁴  

A korai keresztény egyházatyáknak semmi kétségük sem támadt afelől, hogy a háború nem más, mint tömegmészárlás, elvetendő cselekedet. A milánói ediktum (313) előtt az egyházatyák álláspontja a krisztusi parancs, a „szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért!”¹⁵  szem előtt tartásán nyugodott. A békéért és hitért való önfeláldozó mártírom magatartást hirdették.¹⁶ Lactantius szerint a vallást nem fegyverrel kell védelmezni, mert az beszennyezné annak szentségét. Alexandriai Szent Kelemen a keresztényeket mindig a „béke embereinek” nevezi, Origenész pedig elítél és igazságtalannak tart minden erőszakot, még ha igazságtalan támadás elleni védekezésről van is szó, azonban elfogadhatónak tartja a honvédő háborút, ha keresztények nem vesznek benne részt tettlegesen, csak imáikkal járulnak hozzá a győzelemhez. Az I-II. századi egyházatyákról megállapíthatjuk, hogy rendelkeztek ugyan kellő harciassággal, hogy hitüket megvédjék, de ennek eszköze a gyakran a mártírhalál volt. Nagyon fontos belátnunk, hogy a korai kereszténység pacifizmusa nem azonos napjaink „pacifizmusával”! A keresztény mártírok ismérve nem a beletörődés, hanem az elszántság és makacs szilárdság volt, amelyek következtében életüket is hajlandóak voltak feláldozni, hogy ne vétsenek Isten ellen. Ezzel szemben napjaink pacifizmusa elvtelen, célja az önmagáért való béke, amely legjobb esetben az emberi test védelmezését helyezi előtérbe, mit sem törődve az üdvösséggel.¹⁷

Der schwarze Ritter

¹ Szintén aktuális kérdés, hogy az Egyháznak, mint Krisztus jegyesének lehetnek e bűnei, avagy más oldalról megközelítve, alkalmazható e a nyájra a kollektív bűnösség elve, ha egy-egy bárány vétkezik is? A szerző megj.
² „Pacifizmus = békemozgalom: személyek vagy közösségek béke megteremtését vagy megőrzését szolgáló, tervszerű tevékenysége. Konkrét célja a háború gazd., szoc. és pol. okainak megszüntetése, államok fölötti szervezet v. intézmények létrehozása annak érdekében, hogy a jog és ne a fegyverek uralják a világot.” Forrás: MAGYAR KATOLIKUS LEXIKON
³ TESSORE 2004. 23.; A marxista toposzok cáfolatának kiváló összefoglaló munkája: KATUS 2000. vonatkozó részek.
⁴ Mt 5, 38-39.; 43.44. A Szentírásból vett idézetek esetében a Szent István Társulat fordítására támaszkodom, BIBLIA Ószövetségi és újszövetségi Szentírás Bp. 2006.
⁵ Lk 22, 49-52
⁶ Mt 26, 52-53
⁷ Jn 2, 15
⁸ Lk 22, 36. 38.
⁹ Vö.: Mt 5, 17
¹⁰ TESSORE 2004. 25-26.
¹¹ Vö.: Iz 8, 13; Jer 50, 18; Kiv 17, 16; 1 Sám 18, 17; Szám 21, 14
¹² Vö.: Ter 15, 18
¹³ Vö.: Ef 6, 11-17; 2Tim 2, 3
¹⁴ Róm 13, 1. 3-4. ; TESSORE 2004. 26-35.
¹⁵ Mt 5, 44.
¹⁶ LASZLOVSZKY 2006. 50.
¹⁷ TESSORE 2004. 36-39.

Felhasznált irodalom

BIBLIA: BIBLIA Ószövetségi és újszövetségi Szentírás Budapest, 2006.
KATUS 2000: Katus László: A középkor története Budapest, 2000.
LASZLOVSZKY 2006: Magyarország és a keresztes háborúk: Lovagrendek és emlékeik / szerk.: Laszlovszky József, Majorossy Judit, Zsengellér József Attraktor, Máriabesnyő –Gödöllő, 2006.
MAGYAR KATOLIKUS LEXIKON: Magyar Katolikus Lexikon Szerk.: Diós István, Budapest, 2004.
TESSORE 2004: Tessore Dag: A háború misztikája Budapest, 2004.