Kalkuttai Teréz anya szomorúsága és öröme†
Megdöbbentő
történetről tett tanúságot az amerikai George Rutler atya a New York-i Szent
Ágnes-templom 1989-es évi nagypéntekének prédikációjában. Egy alkalommal,
osztotta meg élményét George atya a Szeretet Misszionáriusainak és ezernyi
hívőnek a jelenlétében, szentmisét mutatott be és prédikált Kalkuttai Teréz
anyánál, akivel a liturgiát követő reggeli után hosszasan el is beszélgethetett
egy kis szobácskában. George atya egyszer csak váratlanul, maga sem tudja, miért,
megkérdezte Teréz anyától: „Mit gondol, mi a legnagyobb baj a világon
napjainkban?” Legtöbben bizonyára azt feltételeznénk, hogy Teréz anya az
éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az Isten elleni
lázadást, a média romlottságát, a világadósságot, a nukleáris fenyegetést, vagy
valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Teréz anya azonban mindezek
helyett egészen mást mondott, gondolkodási szünet nélkül a következő szavakkal
felelt George atya kérdésére: „Bármerre járok a világban, az szomorít el
leginkább, hogy látom az embereket, amint az Oltáriszentséget kezükbe
fogadják.” E kijelentésnek tanúja volt a Szent Péter Papi Közösségből való
Emerson testvér is. Teréz anya és nővérei, akik az Egyház hitével együtt
vallják az Úr Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentség legapróbb
részecskéjében is, és tántoríthatatlanok az Eucharisztikus Krisztust katolikus
hitünk szerint megillető imádásban: valamennyi nővér csak az ajkára fogadja az
Oltáriszentséget az egész világon.
Kalkuttai Teréz anya, aki a Hétfájdalmú Szűzanyába kapaszkodva, a
megfeszített és értünk haldokló Úr Jézus Krisztus mi lelkünkért és szeretetünkért vágyakozó
szomjúságának csillapítására szentelte egész földi életét, meg van győződve
arról, hogy kisgyermekkori első szentáldozása lobbantotta föl benne a lelkek
megmentésének vágyát. Az elsőáldozásban Istentől kapott szent malaszt tette
képessé arra, hogy útnak induljon Krisztus szeretetének a missziójába. Így
idézte ezt fel 1947-ben, Kalkutta érsekéhez írott levelében: „Öt és fél éves
korom óta, – amikor először vehettem Őt [Jézust] magamhoz – bennem élt a lelkek
iránti szeretet. Ez aztán növekedett az évek során – amíg Indiába nem jöttem –
avval a reménnyel, hogy sok lelket megmenthetek.” Teréz anya számára a
szentáldozás Krisztus szeretetének a kútfője, a lelkek üdvösségéért való
szomjúság forrása, életáldozatának kapuja, missziójának kezdete.
Teréz anya az Oltáriszentségbe vetett hitet a lelki fejlődés
feltételének tekinti. Mindig azt tanította nővéreinek, hogy a kenyér és a bor
színében ugyanazt a Krisztust találják meg, akit szolgálnak a szegények
legszegényebbjeiben (vö. Mt 25,40). Teréz anya a kongregáció szabályzatának
tervezetét 1947 Úrnapján írva fogalmazza meg, hogy a nővéreknek a lelki
életükhöz minden lehetséges segítséget meg kell kapniuk szent papoktól, hogy
életük olyan lehessen, mint Mária élete Názáretben. Minden nővérnek meg kell
értenie, hogy „ha a Szeretet Misszionáriusa akar lenni, akkor
szeretetközösségben kell lennie a Megfeszítettel, és az Ő áldozatának kell
lennie a szegények lelkéért.” Teréz anya mélyen meg volt győződve arról,
hogy a Legméltóságosabb Oltáriszentségből meríti minden erejét. Legendássá
vált, hogy amikor Teréz anya és nővérei számára fokozódott a sok munka, amit a
szegények legszegényebbjeiért vállalhattak, Kalkutta Szentje sohasem kurtította
meg az imádság idejét, sőt inkább növelte a szentségimádásra szánt időt – s
ekkor csodálatos módon a nővérek ereje mindig megsokszorozódott, a látszólagos
időveszteség ellenére pedig mindent megfelelően el tudtak végezni időben,
szeretettel és mosolyogva. Teréz anya a Legméltóságosabb Oltáriszentség által
adja át magát Krisztusnak, hogy Ő éljen és cselekedjen általa.
Lelkiatyjának írja még szintén '47-ben, művének kezdetén: „Többször
hatalmasra nőtt bennem a vonzódás az Oltáriszentséghez. Vágyódtam a
Szentáldozásra. Éjszakánként nem tudtam aludni – és órák hosszat csak az Ő
eljövetelére vágyódtam. Ez Asansolban kezdődött februárban – és most éjjel
egy-két órára, úgy vettem észre, hogy 11 és 1 között, ugyanez a vágyódás
megszakítja alvásomat.” Teréz anya mindig az Eucharisztiából élt, testében
és lelkében egyaránt a szent színekben rejtező Istenség iránti vágyakozás
hatotta át. Számára a nővérek megtelepedésének mindenkori alapfeltétele, hogy a
rendházban, a kápolnában velük lehessen az Eucharisztikus Krisztus, mert mint
gyakran írta és mondta: „nem lehetünk meg Oltáriszentség nélkül”. Amikor
a jemeni hatóságok nővéreket kértek Teréz anyától, kategorikus választ kaptak: „Fontos,
hogy legyen velük egy pap. Nem tudunk dolgozni anélkül, hogy ne kapnánk meg
minden reggel a szentáldozást. Az annyit jelentene, mint Krisztus nélkül élni.”
Miután biztosították számára mindazt, amit kért, kitörő örömmel írta egy
levelében: „A kereszténység hatszáz éves távolléte után – ahol eddig
egyetlen pap, mise, szentségkiszolgáltatás sem volt – újra misét fognak mondani
a nővéreknek!” Teréz anya számára az Eucharisztia a földi élet legnagyobb
boldogsága, az Úr valóságos jelenléte pedig az élő evangélium, amelyet el kell vinni
az egész világra.
1984. október 9-én, 6000 pap jelenlétében a következőt jelenti ki
Rómában: „A szinódus alatt megkértem a Szentatyát, adjon nekünk szent
papokat! És mi, a nővérek és családjaink szentek leszünk. Mert papok nélkül nem
birtokoljuk Jézust, sem a feloldozást, sem a szentáldozást; ezért csodálatos a
pap nagysága.” Teréz anya megkérdőjelezhetetlenül ragaszkodott a katolikus
papsághoz, mert számára az Eucharisztiát nyújtó papok nélkül elképzelhetetlen
az életszentség útján járni.
1986. május 28-án, első magyarországi látogatásakor Teréz anya a
következő szavakat intézte a budapesti Központi Szeminárium papnövendékeihez: „Milyen
szentté kell válnotok, hogy az ő helyét foglalhassátok el, és őt
képviselhessétek a világban. (..) Mert a pap életszentsége Jézus élő jelenlétét
hordozza. Amikor a keresztre nézünk, láthatjuk, mennyire szeretett ő bennünket.
Ha pedig a tabernákulumra nézünk, láthatjuk, hogy most is mennyire szeret
bennünket.” Teréz anya mindig, mindenhol a Legméltóságosabb Oltáriszentségben
rejtező Úr Jézusra fordította a lelkek figyelmét.
Az Eucharisztikus Krisztusról Teréz anya egyszerűen csak úgy beszélt a
rendházakban, hogy Ő a „ház Ura”. A betérő vendégeket a nővérek előbb
mindig az Úrhoz vezetik köszöntésre. A Szeretet Misszionáriusainak a
napirendjében pedig elengedhetetlenül
szükséges a szentségimádási óra. Teréz anya és nővérei számára a
Legméltóságosabb Oltáriszentség valóban az élet kútforrása. A kongregáció a
szentmise és szentáldozás, valamint a szentségimádás fényében bontja ki
Krisztus szeretetét illatozó karizmájának szirmait Isten dicsőségére minden
áldott napon. Az adorációban végzett szemlélődő ima a hét csendes napján,
csütörtökön különösen fontos helyet kap minden ház életében. Az egyéni és
közösségi rekollekciós napokon pedig a Szeretet Misszionáriusai teljesen a
Szent Eucharisztia előtti hódolatnak és imádságnak szentelik idejüket és teljes
figyelmüket. Teréz anya a Kenyér színében rejtező Úr szolgálóleánya, és erre az
örömre hívja meg nővéreinek nőttön-növekvő seregét, s kínálja mindnyájunknak az
egészen élő, ráhagyatkozó kapcsolatot a láthatatlan Istenséggel.
Teréz anya szentként fejezte be földi életét, és lépett az örök Atya
házába. Teréz anya mennyei születésnapjának közeledtekor gyönyörűséges
ajándékként fogadta, hogy meghallgatták kérését, és kórházi ágya közelében
Tabernákulumot helyeztek el, hogy Jézus mindig vele lehessen. A megfeszített
Krisztus szomjúságával (Jn 19,28) telt el egészen az Oltáriszentségben,
egyes-egyedül általa merített erőt szenvedésében. Kínjainak utolsó pillanatáig
csak Jézus iránt epekedett. A Szent Vér egy-egy cseppje, amit az utolsó
időkben, küszködő légzésével még magához vehetett, valósággal elöntötte szívét
örömmel és békével, és nem egyszer látványos állapotbeli javulást is eredményezett.
A szentáldozás tartotta életben a földön, minden sötétségben, tette Krisztus
világosságává a szeretet misszionáriusaként, és vezette el az örök üdvösség
ragyogó mennyei boldogságára. „Nem tudom, kinek nagyobb a szomjúsága, az
Övé, vagy az enyém Iránta” - szólt vallomása, amely a halálos ágyon
egészen beteljesedett. A (...) száz esztendővel ezelőtt – 1910.
augusztus 26-án Szkopjéban – született Kalkuttai Teréz anyát a
Legméltóságosabb Oltáriszentségnek való teljes önátadás emelte az oltár
magasára.
Fülep
Dániel
†Készült a Tengernek Csillaga szentáldozásról szóló kiadványához 2009. december 8-án.
Megjelent a Tengernek Csillaga 2010. június-júliusi számában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése